vajon

a miénk is megnő ekkorára???!!

Mondtam már, hogy nagyon szeretem a TAVASZt?!:))))

számomra gyönyörű:)

 talán azért is, mert először mutatkozott meg így, teljes pompájában...:)

most ebben a kis magnólia fácskában gyönyörködöm és csodálom benne Isten hatalmát:)

közben hálával éneklem:"Nagy Istenem, ha nézem e világot....szívem feléd ujjong örömtele; mily nagy vagy Te, MILY NAGY VAGY TE!!!!..."

Csodavárás...

Aranyosi Ervin: Csodavárás...

Amíg csodára vársz, nem is veszed észre,

mert maga az élet, a percbe zárt csoda.

Amikor képes vagy rálelni a szépre,

kitárt, tiszta szíved elvezet oda.

Nyitott tenyereddel, ha megpróbálsz adni,

közelebb húzódik, hozzád a világ.

Igyekezz hát mindig jó ember maradni,

és a szeretet fog visszahatni rád!

Annál nagyobb csoda - hidd el nekem - nem kell,

mint mikor a létet végre élvezed.

Derűvel, mosollyal kacsint rád a reggel,

és a boldogsághoz szépen elvezet.

Régi-új törvény

Régi-új törvény

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

János evangéliuma 13:34-35

Megszülettél, szép lassan felnősz, éled a mindennapok mókuskerekét, próbálod megérteni és megvalósítani, hogy mit jelent Embernek lenni, aztán egyszer majd te is búcsút intesz mindannak, ami ehhez a Földhöz láncolt. Ezért belül a szíved mélyén küzdesz a feledés ellen, és szeretnél valami maradandót hagyni magad után, letenni valamit az asztalra, ami megőrzi emlékedet, miután lábnyomaid porát már rég elfújta a keleti szél. 

Szeretnél alkotni, kitűnni, hős lenni, bajnok, akinek neve fent marad örökké, aki véghezvitt valamit, valami kiválót és különlegeset az emberiség kusza történelmében. De nyomaidat sebekké varázsolja az idő, vagy eltűnnek a szürkület zavarában, és emlék sem marad utánuk. 

Felteszed magadban unos-untalan a kérdést, hogy akkor mit ér az egész? Minek ez a ki tudja hány év, ha csak úgyis feledés lesz a vége? Ha úgysem tehetsz valami nagyot, valami igazán maradandót, mert túl kicsi vagy és jelentéktelen a világmindenséghez képest. Mi értelme? 

Isten ma reggel ad egy új látást, egy új célt, egy régi-új törvényt. Szeress! De ne akárhogy. Szeress úgy, ahogy Ő szeret téged, és ezzel igenis tehetsz valamit, talán nem is keveset. Szeress úgy, hogy nem vársz érte viszonzást. Szeress, még akkor is, ha fájdalom lesz a vége. Szeress, ha mások azt is mondják, semmi értelme. Szeress józanul és igazán. Szeress a tetteiddel, döntéseiddel, befolyásoddal, példáddal, az életeddel. Szeress a hiteddel, az imáddal, a bocsánatoddal. 

Talán ez nem az a heroikus, mindent elsöprő dolog, amire vágytál, de annál mélyebb és valódibb. És talán nem fog rád emlékezni a város, melynek szülötte voltál, a táj, melynek képe beleégett a szívedbe, vagy az ország, ahol „élned, halnod” kellett. Nem kapsz majd helyet a címlapon, amikor távozol az arénából, de Valaki soha nem fog elfelejteni. Valakinek ott élsz majd a szívében, és ez a Valaki lesz az, aki megosztja veled az örökkévalóságot. Az a Valaki, akit megismertél, akinek törvénye, ez az egyetlen és mégis hatalmas parancsolata, irányította életed. Valaki, aki szeretett, és aki miatt szerethettél. 

"Tiltja a hitem!"

"Tiltja a hitem!"

„A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszáraztja a csontokat.” 

(Példabeszédek könyve 17. fejezet 22. vers)

1867-ben James White, agyvérzés következtében válságos állapotban, a New York állambeli "Our Home" Danswille betege volt. Az intézmény megbízott orvosa úgy gondolta ennek vallásossága az oka. Így arra biztatta betegeit, felvidulás céljából vegyenek részt a különböző szórakozásokban.

Mikor Ellen G. White-ot az egyik jelenlévő arra kérte, hogy egy táncmulatságban vegyen részt és így temesse el bánatát, a következőt válaszolta: Láttál-e engem valaha is komornak, kétségbeesettnek, panaszkodónak? Olyan hitem van, amely tiltja ezt.

„Az igaz keresztény vidám. - Ne engedd, hogy a mindennapi élet baja és gondja ingerelje lelkedet és elborítsa agyadat! Ha mégis megengeded, mindig lesz valami, ami ingerelni és bosszantani fog.

Az élet olyan, amilyenné tesszük és azt találunk, amit keresünk. Amikor szomorúságot és bajt keresünk, amikor lelki állapotunk miatt felnagyítjuk a kis nehézségeket, akkor bőven találunk olyat, ami lefoglalja gondolatainkat és beszélgetésünket.

De ha a dolgok napfényes oldalát szemléljük, elég okot találunk a vidámságra és boldogságra. Ha mosolygunk, visszamosolyognak ránk, ha kellemes, vidám szavakat szólunk, annak visszhangja visszatér hozzánk.

Amikor a keresztények bánatosnak és lehangoltnak látszanak - mint akik azt gondolják, nincs barátjuk -, rossz benyomást keltenek vallásukról.

Olykor azzal az elképzeléssel foglalkoztak, hogy a vidámság ellentmond a keresztényi jellem méltóságának, azonban ez tévedés. A menny maga az öröm; és ha összegyűjtjük lelkünkben a menny örömét, és amennyire lehetséges kifejezzük azt szavainkkal és magatartásunkkal, jobban tetszünk mennyei Atyánknak, mintha komorak és szomorúak volnánk.

Mindenkinek kötelessége, hogy gyakorolja a vidámságot a szomorúság és a baj feletti töprengés helyett. Sokan e módon nemcsak nyomorúságossá teszik magukat, hanem beteges elképzelésüknek áldozzák fel egészségüket és boldogságukat.

Vannak környezetükben olyan dolgok, amelyek valóban nem kellemesek, ezért arcuk állandóan komor, amely még szavaiknál is jobban fejezi ki elégedetlenségüket.

A nyomott hangulat nagyon árt egészségüknek, mert gátolja az emésztési folyamatot és megbolygatja a táplálkozást. A bánatos és aggódó arc nem orvosolhat egyetlen bajt sem, hanem mérhetetlen kárt okozhat.

De a vidámság és a remény beragyogja mások ösvényét is, és "életök ezek azoknak, akik megnyerik, és egész testöknek egészség" (Péld 4:22).”

(E.G.White, Boldog otthon, A kegyelem beragyogja a családi életet c. rész, vidámság)

csak úgy, magamnak....

attól még hogy rég nem írtam, nem állt meg az idő...csak úgy pörögnek az események körülöttünk...de talán még annál is több gondolat, érzés, kavarog bennem...Mindaz ami történik velünk, körülöttünk...úgy érzem sokkal intenzívebben és valahogy másként csapódik le bennem mint régebben...mert közben mindegyik eseményből ragad rám valami "tanulság"-és azokat próbálom a következőkben már "beépítve", önmagamat "nevelve" kicsit másképp lereagálni a dolgokat...Tudom, ez most kicsit úgy hangzik, hogy hát akkor korábban ez nem volt így az életemben??? hisz már nem kevés év futott át felettem...de mintha az elmúlt pár évben többet "éltem" volnaa , mint korábban "egy-két évtizedben"...Nem kell ezt másnak megérteni...elég, ha én értem....és HÁLÁS vagyok Istennek mindazért amit, elvégezhetett bennem...mert, ez mind KEGYELEM!!!
Mindenesetre, ha egy mondatban kellene összefoglalnom az elmúlt éve(ke)t, azt mondanám: "Mindeddig megsegített minket az Úr...! (I.Sámuel 7:12)" Dicsőség érte Neki!...Ha pedig a jövőre nézve kívánhatnék valamit,ez lenne az: "Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!"(Zsolt. 40: 12)

azért néhány pontban, hadd említsek meg néhány dolgot, ami nyomot hagyott bennem az elmúlt időszakban:
- más dolog beszélni arról, hogy "Bízz az Úrban!"...és más megélni azt, hogy " én most már semmi mást nem tudok tenni...EGY lehetőségem van: bízom Benne!!!...
- nem kell nekem minden dolognak a '"miért"-jét megérteni, elég, ha Ő érti és hiszek Benne, hogy Ő nem akar nekem, nekünk rosszat
- a nehezebb élethelyzetekben lehet igazán átélni, hogy milyen "nagy" az Ő kegyelme és hatalma
- igenis lehet "foglyul ejteni" a gondolatokat, hogy Isten gondviselésén elmélkedjenek...aggodalmaskodás helyett...és minél többet gyakorolom ezt, annál könnyebben megy...
- nem nekem kell mindent megoldani...DE egy valamit KELL nekem is tennem: Isten elé vinni folyamatosan, hűségesen
- Isten akkor is cselekszik, mikor én nem veszem észre...sokkal csodálatosabban, mint ahogy én elképzelem....
- igen, igaz, az, hogy ha tudok örülni annak ami van, akkor nem jut idő siránkozni azért, ami nincs...
....
és egy vers :

Dobos Hajnal: Nincs hatalmam
    
Mióta szólsz már, Istenem
S én nem hallom, míg nem kiáltasz.
Ha bottal vernél, szívesen
venném, s hinném, hogy szinte áldasz. 

Ám munkád művészet, mint a márvány
alaktalan tömbjéből kivésni
a tökéletes formát, - kis pattintásokkal
töröld le rólam, ami földi,
fölösleges, nem hasznos nekem.
A véső hegyét gyakorta szenvedem
meg, - így tudva, így, hogy munkálkodol rajtam,
s hogy művé lenni magamtól nincs hatalmam.

Uram, bocsásd meg keménységemet,
s hogy jajdulok, ha fáj, - és sok munkát adok,
De dajkálom magamban már reménységemet,
hogy megsimít Kezed, majd ha kész vagyok

Indián-Táborban

voltunk:))))

 szabadidő:)

 Aski-a kis indiánfiú története...

 kis "indiánok":)))

 íjászkodás:)
 
ima...

 csoportban...
 

 a legkisebbel:)

 stafétajátékok:)))

tábortűzre készülve:

és a tábortűz
:

még több kép itt

Istené legyen a dicsőség mindenért:))) Áldott legyen a mi Urunk:))))

érdekes gondolat...

“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messziről, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.
De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az egyezkedésről; Arról, hogy a szívünkkel is kell élni)