nem is gondolkodtam rajta, de azonnal kibuggyant belőlem:"de igen, van Isten...."
- "akkor miért engedi, hogy egy ártatlan gyermek ennyit szenvedjen...." kérdezte méltatlankodva...
"sokszor nem értjük..."-kezdtem magyarázni...s kicsit még beszélgettünk ennek kapcsán...de belül azért engem úgy marcangolt valami: "könnyű nekem beszélni, mikor nekem három egészséges gyermekem van...belegondolni is nehéz az ő helyzetébe..."
- első gyermekét születésekor elveszítette, most pedig második gyermekét nézi tehetetlenül, hogy szenved...pedig öt éves koráig egészséges volt; másfél éve viszont sem járni, sem beszélni, sem enni nem képes...teljes gondozásra szorul...
szívfacsaró belegondolni is, hogy ezt "hit nélkül" kell végigélni...
úgy éreztem, hogy anyuka is kicsit elgondolkodott a beszélgetésünk után...
de én is gondolkodom azóta is...
olyan jó nekem:
mert tudok hinni...
mert szüleim által, egészen kicsi koromtól ismerhetem Istent...
mert kegyelme rám talált, és gyermeke lehetek...
mert ha vannak (voltak) is nehézségek is az életemben, mindig tudhattam azt, hogy Isten kezében vagyok, és "nem ejt el engem ez a kéz..."
ha mégis kétségeim voltak, lehajolt, hogy felemeljen, erősítsen, bátorítson, vigasztaljon...
nagyon sok jóval elhalmozott...amit nem érdemlek...
nagyon sok HÁLÁval tartozom ezért NEKI...
Hat ez igy igaz, s neha olyan nehez az egyutt erzes!
VálaszTörlés